Azon gondolkoztam, hogy pontosan nem is tudom, de valami nincs rendben a rendszerrel. Aztán csak türelmetlenül megráztam a fejem, hogy áhh, mire fel ez az egész pánikkeltés? Mert nem mintha nem lenne jogos a felvetés, de a probléma éppen abban áll, hogy igenis az. Jogos. Viszont én erre nem most jöttem rá, és ezt tudhattam volna abból a jól ismert sóhajtásból, ami ilyenkor felszakad belőlem. A fenébe, már megint ki vagyunk szolgáltatva...

A történet évekkel ezelőtt kezdődik, és nem is egészen kerek, merthogy vége nincs. Azazhogy... a cél pont az, hogy vége legyen, de ez nem is olyan egyszerű. Hogy miért? Az alábbi párbeszéd két ember között folyt:

Egyik ember: Felemás a helyzet. Kedden a titkárnő összegyűjtötte nekem, hogy a nem induló egyetemi tárgyaim helyett milyen más BA/MA és egyéb karok tárgyait kell felvennem, és mondta hogy csak két félév alatt tudnám megcsinálni, mert néhány kurzus csak tavaszi féléves. Erre megörültem, mert az még ugye támogatott. Aztán csütörtökön kiderült, hogy egyetemi szinten semmilyen előfeltétel eltörlést nem engedélyeznek, ezért nem fogom tudni befejezni a következő két félévben :(. Itthon megbeszéltük, hogy szépen csináljam meg azokat a tárgyakat, amiket fel tudtam venni, aztán majd csak befejezem valahogy. Szerdán pedig beiratkozom a GDF-re, és azt is csinálom közben.

Másik ember: Ajjaj... az én meglátásom szerint ez mocskos egy dolog. Vagyis az még rendben van, hogy behozták a Bolognai rendszert (egyébként nincs rendben), de valahogy meg kellett volna szervezni a kifuttatási idejét, mert aki - mint pl. mi - azzal egy időben kezdte valamikor, az durván megszív(hat)ta.
Persze ez, azt gondolom, függ az adott kar/tanszék/oktatók rugalmasságától is, mert nálunk ilyen gondokról nem tudok. Mindig aláírták a kérvényeket, indítottak vizsgakurzusokat (mert azokkal mégiscsak kevesebb a meló), eltöröltek előfeltételeket. Szóval megvolt bennük a szándék, hogy tényleg diplomával küldjenek minket el az egyetemről. Tényleg elég volt csak arra hivatkozni, hogy "kifutó képzés". Szóval a véleményem szerint legalább a bevezetéstől számított 10 évig lehetővé kellene tenni az egyetem befejezését a régi képzéseseknek.
Sajnos itt tehetetlen a kisember...

Egyik ember: A tanszék velem rendes volt, mert kézhez kaptam egy listát, hogy melyik bolognai tárgyakat kell felvennem, és majd elfogadtatnom kérvénnyel. Egy másik szaktársammal már kevésbé voltak rendesek, neki megjegyezték, hogy "Hol van már az egyetemi szak!" Ő hozta szerdán a hírt, hogy előfeltételt nem törölnek el. Másnap mondtam a titkárnőnek, hogy hallottam az előfeltételekről, akkor még hárított, hogy ez nem biztos. Aztán ott nála próbáltam felvenni a tárgyakat, hiába, mert előfeltétel nem teljesült, és akkor mondta hogy ő ennél többet nem tud segíteni, menjek le a tantárgyi felelős csoporthoz, akiknek ugyan ki van téve az ajtajukra, hogy hallgatókkal nem foglalkoznak, de azért menjek be. Ott mondta a néni, hogy előfeltételt nem törölnek el az egyetemen. Pénteken amikor vártam az Oktatási Igazgatóság előtt, éppen akkor beszélt egy csaj az oktatójával, ő is azt mondta, hogy előfeltételt nem törölhet el, nagyon sajnálja. A tanulmányi felelősöm szintén sajnálja, de ő felvetette, hogy éljek az egyszeri rektori méltányossági kérelemmel, de majd csak amikor már fizetnem kellene, mert az egyrészt szomorúbb helyzet, másrészt addigra kevesebb tárgyat kell engedélyezniük.

Másik ember: Nem tudom, hogy egyről beszélünk-e, de nálunk nem is előfeltétel eltörlést szoktunk kérvényezni, hanem tantárgyfelvételt úgy, hogy előfeltétel nem teljesült. Én nem értem ezt a totál elutasítást, mint egy összeesküvés a hallgató ellen... Na persze, mondhatják azt is, hogy ott volt az alap idő, abban kellett volna vitézkedni meg befejezni, de ha jól tudom, akkor a te képzési időd pl. csak most járt le. Tehát valahogyan most kellene kihasználnod azt a plusz egy évet, amit az állam ad, de ezek szerint az egyetem nem nagyon... Hm...

Eddig a párbeszéd, és mint a történetnek, egyelőre ennek sincs vége. Valahogy nyilván le fog zárulni majd mindkettő, de könnyen lehet, hogy nem a legpozitívabb végkifejletet kapják. Kíváncsian várjuk.

Na tehát abból a gondolatból indultam az előbb, de hogy miként tévelyedtem el, nem tudom, hogy manapság láthatatlan dolgok történnek az emberrel, és egyébként - bár nem vagyok túlontúl vallásos - ki kell jelenteni: manapság majdnem mindenki bálványimádó.

Mire gondolok? Fogom magam, és körbenézek, azt látom, hogy egy huszonéves talál a földön ezer forintot. Örül, mint a majom ama bizonyos testrészének, s fel is hív valakit, akivel megoszthatja ezt a fantasztikus eseményt, az első kérdés a vonal túlsó végén: MIKOR ISSZUK EL?

Elfintorodom, és arra gondolok (megint), mint mindig, hogy bennem van a hiba. Mert iszom én, csak nem eleget, meg nem elég masszívan. És itt különben sem az ivásról, mint olyanról van szó, hanem sokkal inkább az ivásról, mint egy XXI. századi mamutcégről. Profilja: szórakoztatás. Célközönség: lefelé terjedő. Vagy ha úgy tetszik, akkor legyen inkább vertikálisan és horizontálisan egyaránt elnyúló valami. Ráadásul társadalom-összeroppantó erővel is rendelkezik. Tehát lehetne a Kisgömböc is, mert nő, ha etetik. De nem az.

Az én bajom az vele főleg, hogy a fiatalabb korosztályok (kezdve most már a 15-16 évesektől számomra egészen a 22-23 évesekig) számára nincs, egyszerűen nem létezik olyan program, aminek ne lenne alkoholszaga. Ha meghallom azt a szót, hogy buli, akkor egyből az ugrik be, hogy tele lesz minden részeg fiatallal Mondják, hogy kell, meg néha nem árt, ez el is fogadható (bár talán nem kortalanul), de a fent jelzett réteg ezt sportként űzi heti rendszerességgel, miközben minden közös együttlét erről szól. Most jöhet mindenféle kritika, elfogadom, hogy én mennyire konzervatív vagyok, meg a kedvencem, az "ezagyerekállandóanotthonül" kezdetű. Ismerve magamat, hajlandó vagyok közös programot csinálni bárkivel, aki az alkohol mellé (elhagyását sem kérem) képes betenni valami extrát is. Bármit, ami tulajdonképpen azt eredményezi, hogy a delikvensek nem rúgnak be ótvarul az összejövetel végére. Mert van az a szervezés, amikor úgy kezdődik a dolog, hogy "te, Dezső, nem b*szunk be?". Vagy sokkal céltudatosabban: "b*sszunk be!".

Senki ne merje állítani, hogy a probléma nem probléma. A részegségre való vágy egészen odáig jut, hogy már a legfiatalabbak is beérik a költséghatékony szervezetromboló kannás borral vagy bármivel, ami úgy definiálható, hogy "mindegyazcsakártson". Nem szempont, hogy XY nem szereti mondjuk a pezsgőt, mert képes áldozatokra, és összeszorított fogakkal meg erős fintorokkal gyorsan megissza, ha csak az van. A cél lebeg mindenki szeme előtt. A fent említett csillagos, csak tényleg ne legyen benne hiba.

Kérdés az, hogy miért érzi magát annyira fene belevalónak például egy 17 éves (meg az összes korábban idevett korosztály), hogy heti egyszer minimum padlóra igya magát? Az alkoholfogyasztásnak bizonyos körökben kultúrája van, bizonyos körökben pedig pont az nincs. Még egy 25 éves sem mondhatja, hogy az alkohol az egyedüli öröm az életében, hát akkor mit szóljon a fiatalabb nemzedék? Ugyan miért? Valahol talán a társadalomban és a médiában kellene keresni az okokat. A média egészében és a társadalom szülői rétegében. Na persze semmi sem ennyire egyszerű, a médiát felügyeli valaki, valamint a szülő sem állhat mindig a gyereke mellett, hacsak nem akar belőle totál alkoholistát nevelni. A 22-es csapdája? Talán azért nem. De akárhogy is, az alkoholizmusról bátran kimondható, hogy népbetegség. A kijelentés súlyos tényeken alapszik: ha valaki huszonévesen nem bírja ki, hogy ne rúgjon be hetente minimum egyszer és minden hétvégéjét a kocsmában tölti, akkor az alkoholista. Az még enyhítésként belefér, hogy ama XXI. századi fajtája ennek a rétegnek, aki talán műveltségi alkoholistának titulálható, hiszen semmiféle körülmény nem kényszeríti, ennyi idősen nem is kényszeríthet  ivásra. Mindenkinek megvan a maga bálványa.

Az összegzés gyanánt álljon itt az, hogy az iváshoz is ész kell a fentiek alapján. Sőt, ész nélkül nem is lehet, hiszen valami kell, amit el lehet inni. Legalább. Meg ugye a fél szóval odavetett alkoholfogyasztási kultúra is igen erős hiánycikk manapság. A felelősség sokfelé oszlik meg, például azt a szolgáltató kört nem is említettük, amely a saját megélhetése érdekében ellátja alkohollal ezt a réteget. Mindenesetre azzal zárható le talán ez az egész, hogy mindenki a saját teste ura, s úgy teszi tönkre, ahogy akarja.

Valahogy mindenképpen keresztül kellene verekednem magam ezen a ponton, ami egyébként lehetne mély is, ha éppen arra volna szükség, de persze nem az. Nálam a gondolkodás mindennapos, nem csak eseti, és rám kényszerített valami, ami befeketíti az életemet. Na persze, sokszor van ám az, hogy az egésznek mi értelme alapon rájövök, ez bizony nem gondolkodás, hanem kőkemény agyalás. A különbség alig észrevehető, illetve mégsem, nagyon is az. Egyszerű: az egyiknek van értelme, a másiknak nincs.

Például, amikor azon gondolkozom, hogy vajon elvesztem-e a szűk olvasótáborom azáltal, hogy ritkábban ragadok klaviatúrát, akkor mi van? Mi értelme az egésznek? Pontosan, semmi, hiszen csak fognom kellene magam, leülni ide, vagy egy másik székre, és írni valamit, ami talán megemeli a blogomba fektetett bizalmi szintet. Mert kétségkívül, néha én is rákattintok csak úgy, unalomból, hogy hátha valaki reklamál már a hangomért, de én kezdtem el blogot írni, és nem ők, illetve tetszés szerint te vagy ti vagy önök. Szóval megint csak ott vagyunk, ahol a part szakad, semminek semmi értelme nem lenne? Ez nem következik az előzőekből, de ahelyett, hogy mindent sorra vennénk, fáradtan levonhatjuk a következtetést, és lehúzhatunk még egy bőrt erről az elképesztően buta általánosításról. Semminek semmi.

Valahol mégiscsak megbújik benne az értelem, meg aztán bele kell süppedni valami mélyebbe, nem mondható ki teljes bizonyossággal, hogy minden értelem nélküli gondolkodás agyalás lenne, mert akkor szerencsétlen filozófusok kifutnának a világból. Tehát nem azt mondom, hogy például az evés is értelmetlen, miután úgyis megéhezünk, és csak a maradandó által nyer bármi is értelmet. Hát igen.

Most fogtam magam, és leültem, írtam néhány szertelen sort, és kimondható: mindez az agyalásból született gondolatok eredménye. Az tehát az alapja mindennek, hogy valaki hajlandó legyen elmerülni a fejében lötyögő jakuzziban, és onnan valami értékeset, vagy affélét kihalászni. Aztán kendőzetlenül az asztalra csapni azt, és jé, tényleg, rájönni valami előzőleg fejtegetett dologra. Na de azt majd egy következő bejegyzésben fejtem ki, hogy honnan fajult el ilyenné ez a bejegyzés, avagy mi volt az alfája az ómegának?

Ha az ember álláskeresésre adja a fejét úgy, hogy a zsebéből még nem dőlnek ki a különböző papírok, pusztán egy érettségivel rendelkezik meg némi záros határidőn belül előre jelezhető szakképesítéssel, akkor bizony érdekes dolgokkal szembesülhet. Tulajdonképpen az első és legszomorúbb ezek közül az, hogy NINCS munka. Pedig nappali tagozatosként még a diákmunka is szóba jöhetne.

A fent említett embernek persze akkor mehet el főként az életkedve, amikor azon kapja magát, hogy álláshirdetéseket elemez. Nem is azért, mert nem lenne indokolt a dolog, hanem sokkal inkább azért, mert bőven elemezhetné saját magát is. A társadalmilag elvárt utat bejárva az értelmiségi pályához vezető állomásokat letudva valami nincs a helyén. Egy egyetemi tanári diploma előtt álló ember az alábbi közegben találja magát, amint azt kell fontolgatnia, hogy megkezdi végleg felnőtt életét. Avagy tényleg ilyen rossz a helyzet?

Hogy mire gondolok, azt néhány gyöngyszem kiemelésével érzékeltetném, csak a teljesség igénye nélkül.

azonalli kezdéssel magas jővedelemmel jo meg jelenésű titkárnőt keresűnk tőbb évre.csak fényképes levélre válaszolunk. kőszőnjűk.

Sok magyarázatot ez önmagában nem érdemel. Talán annyi megjegyzést elkél mellé, hogy tényleg szükség lehet itt egy új titkárnőre, de nagyon gyorsan.

Két 18 éves dekorativ lányok Tapolca környékén munkát vállalna

Ezen csak azért mosolyogtam, mert rosszmájúan elképzeltem két valóban dekoratív lányt, akiknek már az alany-állítmány egyeztetésével is gondjuk van. És persze a nekik való munkát. Korrektúra, természetesen.

Dolgozni szeretnék !Minden megoldás érdekel!

Ez már egy jóval erélyesebb és célratörőbb egyéniséget takar. Bár az egyszerűségének hátránya, hogy szinte semmit sem árul el magából. Fogalmunk sincs, mi a profilja, mert a bármi túl bő keret. Manapság nincsenek polihisztorok. Persze az sejthető, hogy nem jogász az illető.

Múltkor találtam egy ezeket is überelő illetőt, aki szintén munkát keresett azzal a szlogennel, hogy jogosítvány nincs, nyolc osztály van. Mindezek után talán nem meglepő, hogy én is bevállaltam a saját hirdetésem elkészítését. Aztán lesz, ami lesz, meglátjuk.

Viszont szomorú tapasztalat, hogy az álláshirdetések között állást kínáló mindössze 2-3 akad, miközben van 50-60 is, aki keres. Tehát a gond nem csak az, hogy a diplomásait hova süllyeszti el ez az ország, hanem az is, hogy a diploma nélkülieknek sem tud elegendő munkát biztosítani. Bízzunk a szebb jövőben. És közben nem árt néhány álláshirdetést sem feladni.

IMDb: 8.0

A film közben az járt a fejemben, hogy milyen jó ennek a DiCaprio gyereknek, hogy megkapta az esélyt kilépni a Titanicban (ami azért nem kevés Oscart zsebelt be a maga korában) alakított nyáltócsa szerepéből, s a tinilányok kedvencéből mára egy olyan zseniális színész érlelődött, akinek a neve hallatán minden valamirevaló filmrajongó felkapja a fejét.

Hiszen, ha csak 2002-től kezdjük sorolni, akkor olyan filmeket tehetünk mellé, mint a New York bandái, Kapj el, ha tudsz, Aviátor, A tégla, Véres gyémánt, Hazugságok hálója, A szabadság útjai és végül a Viharsziget. És Martin Scorsese, aki immáron negyedszer kérte fel őt főszerepre. Termékeny munkakapcsolatról van tehát szó, mert amint a mérőszám is mutatja a maga egyszerűségében, ezúttal is magas szintű filmet raktak le ők ketten az asztalra.

Mert azt azért kár lenne tagadni, hogy nélkülük ez a film lehetne egy pocsék, kiszámítható, kínok közt végigülős mozi is.

Teddy Daniels figuráját ugyanis el kellett játszani, és muszáj volt ezt igen magas szinten művelni ahhoz, hogy a film úgy működjön, ahogy kell. És akkor a konklúzió az, hogy ha valaki képes így megragadni egy szerepet, akkor könnyedén ki tud bújni a romantikus tinibálvány bűvköréből. Na igen.

De akkor pár szóban a filmről is, anélkül, hogy bármilyen titokra fény derülne. A rendező mellett azért sem lehet elmenni, mert a filmet visszarepíti az időben. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a narráció elárulja nekünk a kort, hanem a képi világ is valami régit sugall. Kevés szín, borongós hangulat jellemzi a Viharszigetet, amire rátesznek még egy lapáttal a kameramozgások. S végül tényleg úgy érezzük, hogy ez a film nemcsak akkor játszódik, akkor is készült. Vagy éppen mi is ott sétálgatunk a szigeten, ami tényleg olyan, mintha folyamatosan viharok tépkednék a testét.

Aztán a történetről tényleg csak annyit, amennyit még megengedhet magának egy magamfajta hobbikritikus. Teddy Daniels rendőrbíró társával Chuckkal azért érkezik a Viharszigetre, hogy nyomozzon egy eltűnt beteg után, a szigeten ugyanis elmegyógyintézet működik. A beteg rendkívül gyanús körülmények között tűnt el, és a rendőrbíró a nyomozás során rábukkan néhány érdekes dologra, amivel felingerel  sokakat. A célt elértem, sikerült egy semmitmondó kis szösszenetet összehoznom, ami talán még le is degradálja a film valódi történetét.

Összességében azt mondom, hogy aki ez alapján az írás alapján kedvet kapott a Viharszigethez, minél előbb nézze meg. Aki meg esetleg elbizonytalanodott, szedje össze magát, és tessék megnézni. Ez egy olyan film, amit mindenkinek látnia kell, és amiből egyre kevesebb van manapság.

Először is kezdjük őszintén, mert ezen a téren egészen jól állok. Kár tagadni, az őszinteségem vezet, és 4,6-tal (11 szavazat alapján) az élen áll, sőt erősödést mutat. Tehát, amit mondok nagy valószínűséggel hitelt érdemlő. De kíváncsi lennék arra a négy tizedre... A kegyes hazugság, ugye.

Akármennyire is kedvesen akartam kezdeni, hogy rászolgáljak a kivívott 4,1-re (19), azért már most szólok: el fognak fajulni a dolgok. Megosztom erről a véleményem, tök ingyen: manapság csak az kedves, akinek nincs önálló véleménye meg - miután összefügg az őszinteséggel - szóismétlés nélkül: nem az. A fenti adat pedig tökéletesen jelzi, hogy én - alapjában véve - az vagyok.

De egyre inkább képben is vagyok, mert bár csak 3,9 (19) a teljesítményem, de jövök fel, mint - ahogy Hanzmann tanár úr szokta mondogatni - a talajvíz. Azért van ezzel problémám bőven. Miben kellene képben lennem? A világ dolgaiban vagy a kvantumfizikában? Az azért nem mindegy. Úgy fest, hogy 19 ember tudja. Akkor meg miért nem mondják meg? Mert mi az, hogy nyomon vagyok? Elefes.

És innentől kezdve meg már tényleg kikérem magamnak! Komolyan, csúnya szavak tódulnak a számra, de azért lenyelem. Egész vicces! 3,9 (14)... ünnepélyesen közlöm ezzel a maroknyi szerencsétlennel, hogy nekik bizony nincs humorérzékük. Van is egy jó viccem: Két kígyó megy a sivatagban. Melyik a bokszoló?

Hát a bal boa! Értitek! Bal-boa... mint az a bokszoló, a Stallone, a Rocky Balboa...

Vannak ötleteim. De még ezen is felül tudtam emelkedni. Egyedi vagyok. A kreativitásom 3,8 (16), s ezen még az sem javít sokat, hogy felfele húzta valaki. De még erre azt mondom, hogy elmegy. Egyedi. Milyen jól hangzik. Na persze, az ötleteim egy jelentős része kukázható a mutatott ábra szerint. Vegyük például ezt az ötletem... Még jó, hogy engem nem érdekel mások véleménye. Ajjaj, súlyos képzavar. Hát ezt most melyik kategóriába tapossam bele? Humorérzék? Khm...

Jó az ízlésed? Hátööö... Megint honnan jön ez a 3,7 (15) meg az a legutóbbi eltévelyedett, aki lefele húzta az összesítést? Hajszálra vagyok attól, hogy csak bizonyos dolgokban legyen jó! Egyelőre még többnyire ráérzek, de szorul a kocka. Vagy mi? Most itt mire gondolnak? Barátnő? Öltözködés? Zene? Az ízlés, nem nagy titok, pénz kérdése. Meg aki megítéli az enyémet, az nyilván a saját magáéhoz hasonlítja. És mi van, ha neki csak 3,6? Nem is nagyon szívesen állnék vele szóba.

Na és, ami kiverte a biztosítékot. Ki mondja meg, hogy jó szakember vagyok-e? 3,5 (6)? Az átlagos és a jól dolgozik között, mint valami senki földjén lebegek, és azt várom, hogy valaki lejjebb pofozzon (innen már  nem vezet felfele út). Mert annyi emberrel dolgoztam már együtt, hogy biztosan teljesen őszintén képben vannak e téren. Akkor meg minek ártják bele magukat? Még jó, hogy nem érdekel mások véleménye.

Végül azt az utolsó embert szeretném én látni, aki a jól néz ki kategóriámba belerondított, és az egész jól meg az átlagos határára taszított, de olyan brutálisan, hogy több mint két tizedet mentem mínuszba. Persze most minek kattogok ezen? Jó kérdés. Őszintén szólva biztos csak az a bajom, hogy csúnya vagyok, ezért ülök állandóan a gépem előtt ilyeneket írogatva. Ha jobban megnézem az adatokat, mert azok nem hazudnak, akkor...

TE JÓ ÉG!

Dőlt a pesszimizmus. Esni fog. Meg fújni. Sátrak fognak repülni. Van, akit ez érdekel? Aztán megdőlt. A fent nevezett. Hiába esett. És ha az égiek is úgy akarják... Elállt, mire odaértünk. Meg aztán: kihagyni? Azt nem lehet. Ilyen évente csak egyszer van.

Várpalotán.

2010. Pannónia Fesztivál. "[...] S most Pannónia is ontja a szép dalokat. [...]" Újra. Kezdődjön.

Csütörtök: az úttestre vonatkozik, nem a padkára. S mégis. Vagy mégsem. A padkán sehol egy autó. Hát akkor mi sem. P. Jobb, mint tavaly. Mert van. Be lehet férni. S ez majdnem elég is. Bejutni nem könnyű. Emberek mindenütt. Nem félnek semmitől. És nekik máshol talán nem is jó. Csak az út közepén.

Vad fruttik. Hazaiak hazai pályán. Nehezen átélhető. Tényleg nagyon hiányzik a buli eleje. Felcsendül azért néhány ismertebb. Sárga zsiguli. Nekem senkim sincs. Tánc. Tánc, tánc, tánc. Aztán folytatódik. De ez nem a nagyszínpad. Kiscsillag. Most valóban kicsi. A VEN-en jobban szólt. Élvezhetőbb volt. De hát sietni kellett. A nagyszínpad már dübörög. Jön a főműsor. Tankcsapda. Nem tud rosszul szólni. Messziről hívogat. Hiába kevés a régi nóta, az új album sem hazudik. Rock a javából. A király az király. Senki sincs a trón közelében.

Péntek: jobban indul, aztán mégsem. Zuhog. Alig látni ki. A kis autó kocog a cél felé. A szivárvány lábánál van a PAFE. Villámlik. Csak a partifotós. Úgyis nekünk lesz igazunk. A helyszínt egy angyal védi, hatalmas szárnyakkal. Elállt, amint megálltunk. Az elszánt embernek nem árthat semmi.

Quimby. Újabb örömzene a várt színvonalon. Slágerek mossák le a nap porát. Aki hiányzik, jönni akar, aki eljött, meg maradni. Ajjajjaj. A vihar még sompolyog, aztán eltűnik. Az aggodalommal együtt. Kisebb hullámvölggyel fűszerezett jókedv. Kiszakít a zenéből. Nehezen térek magamhoz. A dalokon túl ott a valóság... De a buli erősebb. Magna Cum Laude. Ilyen még nem volt. Gigantikus show csuklóból. A tömeg őrjöng, hömpölyög. Irány az első sor. Ez se esik meg gyakran. Nem kell tánctudás, az embermassza irányít. Egybeforrva. Nem csak üres tanács: Színezd újra! Végül. Depresszió. Akadozik. Látvány van. Hangzás akad. A VEN-en ez is jobban szólt. Aztán beindul. Majdnem robban. Ismert-ismeretlen dallamok, és szinte hullámzik a föld. Elűzi az álmot, és táncra perdít. Pozitív zárszó az estéhez.

Szombat: kimaradt.

Vasárnap: az érdeklődésre való tekintettel ez sem maradt el. Hullámzott nagyon. Egyszer fent, egyszer lent. Mindenki igyekezett a legjobbat adni. Magából. Egymásnak. Kispál és a Borz. A várva várt. A hattyúdal felé közelítő. A legendás. Érezhető fogy az üzemanyag. Nagy herék ide vagy oda, kezd kevés lenni. Felemás kritika. Csinálja jobban, aki tudja. Nehéz kenyér. És a klasszikusok hiányozni fognak. Még egyszer. Jövőből jövő jövő. Szőkített nő. Hang és fény. Ha az életben... Belga. Most különleges e nélkül. A tavalyi csalódás a parkolóból nem vészes. Boros a legelején. Ha ezzel kezdik mit fognak játszani később? És valóban. A záróbulit a tavalyi pozitív csalódás kapta. Hullámzott a sátor alattuk. Most nagyszínpad. Irie Maffia. Ejj, ki emlékszik már arra? Kulcskérdés.

Összegzés: Profibb. Szervezettebb. Profitközpontúbb. PAFE 2010. Kevesebb volt az oda nem illő "ránézésretúlfiatal" is. Talán az ára. A legmegfizethetőbb. De azért dráguló. Viszont színvonalas. A határ? Talán nem a csillagos ég. Az időjárás kegyes volt. Megkönyörült. Szóval köszönjük, PAFE 2010!

Csak egy pillanatra engedem elkalandozni a gondolataimat. Nem hagyhatom figyelmen kívül a feladataimat, és a tét egyre csak nő. Mint ahogy a bennem rejlő feszültség is. Pedig az pont nem jó semmire, csak rontja a esélyeket.

Szóval kitaláltam magamnak egy instant bölcsességet, és ezzel máris több lettem. Megkezdődött a nem kért termékenység időszaka. Ilyenkor születnek azok a dolgok, amik soha máskor. És a legrosszabbkor. De így legalább igenis megvan a haszna. A bölcsességet le kell írnom, de azonnal, hátha eddig még nem tette meg senki. Mondjuk kétlem. De ha mégsem, akkor lesz majd tőlem idézni való szebb napokon (vagy csúnyábbakon).

Tehát a bölcsesség úgy hangzik, hogy: Az út lehet sokféle, de a győzelem sohasem kétséges. Még nem kell az idézőjel. Na persze lehet, hogy mégis kéne, mert már régi a dolog eredete. Egy biztos, felfedeztem magamnak, és most nekilátok tenni valamit ez ügyben.

Most úgy érzem, hogy nekem se ártana egy. Egyszerűen csak fognám, felpattintanám a nyitófület, aztán elkortyolgatnám csendesen. Közben a kevés alvás okozta tompa köd felszállna az agyamról, és nem érezném minden tagomban a bénító fáradtságot. Ennyire egyszerű volna? Energiaital sötétségben és fényben.

Felszállás előtt

Először is: nem lehet valamit hitelesen elítélni anélkül, hogy valaki ki ne próbálná azt. Ez nem buzdítás olyan dolgok kipróbálására, amelyeknek tudományosan bizonyított a káros hatása (valamint törvényileg szabályozott a fogyasztása), ugyanakkor el kell fogadni, hogy valami miatt fogyasztja ezeket egy bizonyos réteg. Szándékolt önpusztítás kizárva. Szorosan a témánál maradva, tapasztalatból tudom, hogy energiaitalt fogyasztani első blikkre jó. Miért is?

Szárnyakkal vagy anélkül

Az energiaitalok hatásával rengeteg internetes cikk foglalkozik. Mindegyikben szó esik az élénkítő hatásukról, amelyet a bennük lévő koffeinnek, illetve a felszívódását segítő taurinnak köszönhetnek. Úgy vannak tehát "megcsinálva", hogy az egész szervezetet felgyorsítsák. Némely helyen azt olvasni, hogy pontosan ugyanennyi koffein van bennük, mint egy kávéban. Nos, nem egészen. Míg 3 dl kólában 35 mg koffein van, addig egy kávéban 80-150 mg, miközben egy energiaitalban minimum 500 mg (elég elrettentő számadatnak tűnik). Emellett ott van a taurin, ami mindezt kerülőúton juttatja be. Ha az embernek felfrissülésre van szüksége, akkor ez egy működő megoldás (direkt kerülendő a tökéletes jelzőt). De.

Egyszer le kell szállni

Az ember nem röpködhet csak úgy felelőtlenül. S a legtöbb helyen le is írják, hogy az energiaitalok szívbetegek, magas vérnyomással küszködők, valamint kisgyerekek számára rendkívül veszélyesek lehetnek. Ugyanis már egy doboz ital is sokkolja a szervezetet, kitágítja az agyi ereket, és olyan dolgokat tesz, amelyek nem természetesek szervezetünk számára. Ismert annak a 40 éves férfinek az esete, aki bolti árufeltöltőként éjszakánként megivott 4 energiaitalt, majd annyira megnagyobbodott a szíve, hogy képtelen volt elegendő vért pumpálni a szervezete ellátásához. Jó, az ember biztatja magát, hogy nem fog így járni, mert úgysem iszik annyit.
Itt jön képbe megint a tapasztalat: napi egy doboz elfogyasztása mellett egy hét után annyira hozzászokik a szervezet, hogy elvonási tüneteket produkál. Úgy, mint enerváltság, levertség, vagy akár migrénszerű fejfájás. Ha pedig valami függővé teszi az embert, általában nem lehet egészséges.

Zuhanórepülés

És akkor most a koffeinről pár szóban. Az addig megvan, hogy egyetlen energiaital fedezheti egy felnőtt ember szükséges bevitelét koffeinből. Ennél több fogyasztása, bevitele esetén pedig könnyen felléphet a túladagolás veszélye, amely a következő tünetekkel járhat: idegesség, nyugtalanság, remegés, álmatlanság, gyors szívverés, gyomorideg, sőt bizonyos esetekben akár halál is bekövetkezhet.
S akinek ez mind kevés volna: a túlzott mennyiségű koffeinfogyasztás hosszú távon növeli a kalciumürítést, amivel fokozza a csontritkulás kockázatát. Ezen túlmenően pedig akár szívpanaszokat is okozhat.

Keverve jobb?

Manapság nem csak az energiaitalok fogyasztása általános, hanem azok alkohollal való keverése is. Egészen sokféle "koktélnak" vált részévé, de a legtöbbje egyszerűen csak egy keverék (pezsgő + energiaital, vodka + energiaital). Amellett, hogy a dobozokra rá van írva a tiltás, mely szerint tilos alkoholos itallal fogyasztani őket, egyre több helyen fittyet hánynak erre. Nemrég bejött a köztudatba például a Hell energiaital gyártó két új terméke, a Hell Vodka és Hell Whisky, amelyek ugyan se koffeint, se taurint nem tartalmaznak, de egy elhibázott útra terelik a fogyasztókat.
A könnyű drogként titulált energiaitalok alkohollal fogyasztva bizonyítottan veszélyesebbek. Felmérések szerint, akik ilyen keveréket isznak bulikban, heti szinten is kétszer annyiszor részegednek le, mint csak alkoholt fogyasztó társaik. Valamint az ő körükben kétszer olyan gyakori a baleset, a sérülés, és kétszer olyan gyakran kerülnek kórházba is. Egyesek szerint mindezek oka, hogy az energiaitaltól pörgő agy nem érzi, hogy már mennyit is ivott a delikvens.

Miért az egész?

Nem papolás, vagy felsőbbrendű okoskodás, hanem csak jó tanács. S az is csak annak, aki megfogadja. Plusz egy kis kiegészítés az interneten található információkhoz. Önkéntes tapasztalatmegosztás. Ezért.

Van az a tévéreklám, hogy buli a telefonban, vagy valami ehhez hasonló, de túl nagy karriert nem futhatott be, mert az interneten nem sikerült a nyomára akadnom. Megkérdezhettem volna azt a srácot, aki egy koncertező zenekart épített a két fülébe, de bizonyára nem hallotta volna a kérdést. Dübörögnek a dobok.

A dolog nem újsütetű, ne higgye senki, hogy most kitaláltam valamit, és büszkén tálalom. A múltkor a gondolataimba merülve utaztam a buszon erre vagy arra, már nem is tudom, és hallgattam a kellemes lágy aláfestő muzsikát a hangszórókból. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy az eggyel előttem ülő lány zenelejátszójából ömlik szét a hangzavar. Teljesen más a helyzet. Minek bömbölteti? Nem egyedi eset.

Ma volt szerencsém végigülni egy egyórás rockkoncertet a Veszprém-Tapolca távolsági járat hátsó ülésén. A tömött soroknak köszönhetően a kedvenc együttesét turnéztató srác csak közvetlen mellettem tudott helyet foglalni magának meg a feketébe öltözött rockerarcoknak, akiket a zsebében hord normál esetben. De ha buszra száll, elengedi magát, mert neki az már elég, hogy ül. Ilyenkor nincs visszaút, betömi a füleit, mintha muszáj volna, és addig nyomogatja a hangerőszabályzó pozitívját (+), amíg a hangerőtől görcsbe nem rándul az egész teste.

Igyekeztem a gondolataimba merülni, és nem odafigyelni, hogy ezzel is megértően viselkedjek a mással szemben, de a dobos újra meg újra az én fejemre csapott a cintányér helyett, így kénytelen voltam bezárni a fennkölt gondolatokat. A durva metál hangorkán csak akkor csillapodott, amikor a menedzsert hívták telefonon, és a fülsértő bömbölést ő maga alig hallotta meg.

Szóval a buli a telefonban zavarja a szomszédokat. A probléma gyökere talán az lehet, hogy az emberek nem tisztelik a magánszférát. Azaz: nem tanították meg rá őket. Mert ha ma valaki bulizni akar egyet a telefonjával, akkor megteheti. Mit érdekli őt a többi ember? Bár ez már nem a lejtő eleje, de még csak nem is a vége...

IMDb: 7.7/10

Sokat hangoztatott közhely, hogy nehéz folytatást írni egy filmhez. Ebből fakadóan az ember némi feszültséggel a gyomrában ül be valamire, ami után odabiggyesztették az n változót, ahol n>=2. Ez volt a helyzet most is, a sikeres első rész után rögtön bejelentett második rész azonban kellemes szájízt hagyva maga után mosta el a kételyeket. Jon Favreau megcsinálta.

Amíg az első rész azt boncolgatta, miként válik egy dúsgazdag fegyverkereskedő szuperfegyverré, addig a második a következményeket festi elénk. De az egész olyan mint egy finom torta, amit a máz megkoronáz. A mi esetünkben Tony Stark (Robert Downey Jr.) figurája ez, ami a filmet összefogja, és olykor a vállán hordja. A milliárdos laza stílusa ugyanis csak úgy árad, és magával ragadja a nézőt még akkor is, ha közben csökken a népszerűsége. Mert azért az egy szuperhős esetében nem szokatlan, ha utoléri a szuperhős-vész, amikor is az embereket bajban hagyja, és nem menti meg őket, inkább lelkizik valahol magában. A Vasember 2 azonban nem mutat meg semmit a "lenti" világból, minden a felső körökben zajlik, mindössze néhány jól elhelyezett szalagcím mutatja, hogy Tony Stark azért sokat tett az emberekért.

A film azonban nem szenvedi meg ezt a hiányt, minden pillanatában csillog a luxustól. Nagymenő fegyverkereskedők, akik százmilliókat költenek egy-egy robotra, vagy éppen egy később földig rombolt expóra. Kissé kritikusabb néző által persze feltehető a kérdés: hol vannak olyankor a civilek, amikor sorra robbannak fel az autók, dőlnek a falak és lángokban áll a fél város? Ezt a kérdést alárendelte a történetnek a rendező, ami nem baj. Mert mi van, ha pár civil bennragad egy-egy autóban, ami éppen felrobban? Főleg ahhoz képest, hogy mekkora energiák szabadulnak fel.

A lendület ugyanis nem kopik, minden szál megy a maga útján, hogy aztán majd összeérjenek - mindenféle értelemben. Ahol kicsit több a beszéd, ott a főhős már korábban említett stílusa lendít minket tovább a következő jelenetig. Egy percig sem bosszankodunk, hogy valami nincs rendben, át sem fut az agyunkon. Az például fel sem tűnik, hogy Ivan Vanko (Mickey Rourke) személye hiába hordoz feszültséget, a vérnyomásunkat azért nem emeli meg. Tudjuk, hogy robbanni fog, és azt is, hogy el lesz nyomva, mint egy csikk. És nagyjából pont ennyire sikeredett monumentálisra a végső összecsapás, ám a filmnek nem ez az érdeme. A vágások, zenék, színészi teljesítmények így, 2D-ben is lebilincselik a nézőt két órára. A műfaj kedvelőinek kötelező alkotás, és pozitív példaként említendő folytatás.

Nehéz az élet. Ki állítja, hogy nem így van? Nem látok kezeket a magasban, csak néhány tekintetet a zavarosban. Mert mit kellene erre mondani? Valamit biztosan, mert van rá egy rakás közhelyünk is. Hogy tudniillik. Az élet szép. Lesz ez még így se. Ezután már csak jobb jöhet. Ilyenek. Különben ezek meg kit érdekelnek? Senki sem közhelyekre fűzi fel az életét.

Azért nehéz neki ellenállni. Mert ha elutasítjuk az imént sorolt okosságokat, akkor miért engedünk a másik oldalnak? Szar az élet. Nincs semmi értelme. Több eszembe se jut, lehet kommentekbe negatívkodni. Térjünk rá a bejegyzés aktualitására. Az nincs neki. Csak úgy eszembe jutott, hogy írni kéne valami nagyon-nagyon fontosat. Ez lett belőle. Még csak nem is ezen gondolkoztam.

Hanem. Azon, amit nálamnál sokkal nagyobb emberek mondottak volt nem oly régen. Ezért csenghet még itt a fülemben. Van rá esély. Az emberek sokáig szenvednek, hogy mi áll nekik igazán jól. Mit kezdjenek azzal az izével, ami van nekik, habár ők aztán nem kérték. Az életükkel. A kérdés szintén közhelyízszerű, szinte olvad a szájban, aztán kellemetlen, frusztráló érzésként érkezik a gyomorba: mi leszel, ha nagy leszel? Az agresszió nem a kérdésfeltevés módjában, hanem a gyakoriságában van. Mi? Mi? Mi leszel? Mit? Mit? Mit akarsz csinálni? Aztán jön a legyél... kezdetű ötletbazár, és az embernek mindentől elmegy a kedve.

Na, ebből elég is. Az előbb emlegetett nagyobb emberekre visszatérve tehát: az a nem mindegy, hogy az ember mit csinál egész életében. Persze nem árt, ha meg lehet belőle élni is, de ha nem szeretünk valamit, akkor brrr.

Én meg olyan passzban voltam, hogy kösz, de passz. Ez olyan jól hangzott. Elszórakoztatom magam, ha mást nem is. Türelem. Elgondolkoztam a mondottakon, figyeltem minden egyes szót. Elvégre ők azért nagyobbak, mert messzebb jutottak már az úton. De akkor én ennyi idősen még nem tudom, hogy mi az a dolog? No way. Voltak befolyásoló körülmények, amikor megválasztottam a saját irányom. Sokáig nem is hittem, hogy jó helyen vagyok. Küszködtem saját magam megtalálásával. Sodródtam az árral. A fejemben dodzsemeztek a negatív közhelyek. Mígnem rá kellett jönnöm, hogy mi az, amit szeretek. Hogy mi az, amit soha nem tehetek félre. Annyira kézenfekvő, mert most is azt csinálom: az írás.

Ez itt a kérdés, ugyebár. Sőt, igen fogas kérdés. Látszólag egyszerű a dolog: ránézünk az illetőre, aztán... aztán? Aztán kitalálunk neki valamit. Szia. Hello. Jó napot. Üdv. Csáó. Csókolom. Ilyenek. De már ez a része is esetleges. Plusz manapság az egyértelmű dolgokkal sem mehetünk biztosra.

Vegyünk egy lassan 24 éves embert, akinek azért még elkérik a személyijét, ha alkoholt akar vásárolni, tehát nem látszik annyinak. Szóval fiatal. És persze nem iszik. De mindezek csak akkor fontosak, ha egy eladó is belép a képbe. Tudniillik még egy jól nevelt ember is összezavarodhat vagy elbizonytalanodhat a mai világban. Ne essék semmi félreértés, itt pusztán a köszönésről van szó.

Általában meghatározható, hogy ha az eladó fiatal, akkor "Szia!" jár neki, vagy valami hasonló. Köszönésből. Ha meg nem fiatal, vagy nagyon határeset, akkor "Jó napot kívánok!", s ezzel ráadásul elvileg semmiféle körülmények között sem lehet lyukra futni. Több kell ahhoz. Nem mindig.

Ugyanis a ránézésre fiatal lehet öregebb a látszatnál, ilyenkor általában szereti, ha letegezik, mert büszke rá, de lehet az öreg is fiatalabb a látszatnál, s akkor nagyon nem szereti, ha letegezik.

Aztán lehet a fiatal kimért, akkor már gyorsan az ajtóban rád köszön, hogy ő jó napot kíván, és nem fogad el semmiféle lazaságot. Ott van még, akinek egész jól meg lett határozva a kora, de örülne neki, ha ez nem így lenne. Talán ezeken kívül is vannak még kategóriák, amik mind keverik ezt a katyvaszt.

Letegezni valakit, aki magázást vár el, vagy fordítva, az manapság teljesen normális. Persze nem mindenhol és minden körülmények között. Vannak épületek, ahol akárhogy is nézel ki, neked "Jó napot kívánok" jut. De még az ilyen helyeken is van, aki kikéri magának, hogy megadod a tiszteletet.

Ettől a pár sortól se lett nagyobb rend. Kinek? Mikor? Mit? Jó lenne ezt pontosan tudni. A dolog valahogy le se tagadhatná, hogy éppen melyik században kötött csomót önmagára, és botlik el minduntalan. Ma van az, hogy semmi se biztos, a határok eltolódnak és terjed a liberalizmus. Zárszóként talán annyit, hogy "Minden jót és viszontlátásra!"

IMDb: 8.5/10

Avatar. Hát nehéz szavakat találni. Főleg, hogy talán még szégyellem is magam, amiért csak most tekintettem meg ezt a korszakalkotó alkotást. Mert az. De a kérdés nem is ez, hanem inkább az, hogy mennyire? Merthogy miben, az világos. Szóval: vizuálisan és technikailag nincs előrehaladottabb film. De könyörtelenül bekúszik a DE! Jelesül a közkedvelten Pocahontas és Mátrix kombóként emlegetett Avatar története hagy némi kívánnivalót maga után.

És most újabb kérdés. Mi egy film lényege? Miért nézünk mi filmeket? Azért, hogy a történetükben merüljünk el, vagy... a kérdés talán így hibás is. Tehát legyen az, hogy az Avatar mozifilm, amit a megfelelő helyen (moziban) meg is lehet nézni, és úgy két és fél órára elrepíti a nézőt egy másik bolygóra, a Pandorára a Na'vikhoz. És tényleg, kell az a nagy vászon meg a menő 3D-s szemüveg, hogy túl tudjunk látni a csillogó világon.

Végig az volt az érzésem, hogy az Avatar egy számítógépes játék feldolgozása. El is tudom képzelni azt a stratégiai játékot, amelyben a humanoidok inváziót indítanak a szívós őslakosok ellen. A sztori egyébként nem titkoltan újraírja ezt a régi-régi mesét, de természetesen happy enddel a végén, mert az amerikai gyomor nem nagyon veszi be a véres lezárást (kíváncsi lettem volna, hogy egy amerikai zászló alatt érkező megszálló brancs is kikapott volna-e a végén).

Még egy szeg a történetbe. Túl hosszú az előjáték. Az avatar lényege, hogy egy gép segítségével egy másik test felett tud uralkodni az ember. Így kerül néhány tudós Na'vi-bőrbe, ami sokkal tágasabb és sokkal kékebb. A céljuk egy békés megoldás keresése, de olyan gyermeteg körítéssel, hogy már az első perctől tudjuk: dehogy lesz itt békés út. És tényleg. A főhős személye hordoz magában lehetőséget, ugyanis normál formájában tolószékhez van kötve, de az avatarja segítségével fut, ugrál, repked, egyszóval nem bír magával.

Viszont nincsen semmilyen katarzis a végére, a szereplők a forgatókönyv szerint cselekszenek, még véletlenül sem hisszük el nekik, hogy ők akarták így. Ráadásul a mi főhősünk egy kihagyhatatlanul romantikus pillanatban magáévá teszi a Na'vi hercegnőt. Hogy van hozzá gusztusa? Mert ne felejtsük el, emberi teste egy gépben fekszik, és ő kvázi, mint egy különösen élethű videójáték karaktereként irányítja a nagy kék Na'vit. Ilyen szemszögből még perverz is, kicsit - nagyon.

Van itt minden, ami kell. Ősi mitológia, erős hagyományok, meg egyetlen óriási hőstett, amire senki se képes, de ha mégis, akkor ő lesz az első számú nagykirály. S ez ki más, mint a mi főhősünk, mert ő képes rá. Mert miért ne? És a legjobb, hogy a Na'vikon kívül senki se lepődött meg. Sőt a legvégén még Eywa is összeszedi magát. Ezt se tette meg senki másnak, csakis a korábban emlegetettnek.

Persze azért az Avatart látni kell. Elvitathatatlan érdemei vannak, csak éppen tudni kell úgy nézni, hogy azok felszínre kerüljenek. Közben én abban bízom, hogy a filmgyártás nem indul el ebbe az irányba, és a történet helyett a látványt favorizálja. Mert manapság azért nagyon sok a csinos csomagolású gyenge termék, amiknek a csillogása elvakítja a tudatlan fogyasztót.

ZÁRSZÓ: az Avatar nem, ismétlem, NEM Oscar-díj szintű film. Maximum a pár sorral feljebb emlegetett csomagolásos dolog miatt volt versenyben, és jajdejó, hogy nem nyert. Így még van némi remény, hogy - egyetemi szlenggel szólva - a szüzsé megmeneküljön.

Kampánycsend van. Erre ébredtem. Gondolkodtam, hogy vajon megszegem-e, ha... De nem, nyugalom. Kicsi vagyok én ahhoz + dehogy akarom én a választói akaratot befolyásolni.

Érdekes volt amúgy is ez a kampány. Az emberek többsége már régen tudja, kire akar majd szavazni. Alig várja. Közben azért mondják a politikusok, de talán idén kevesebb volt az ígéret. Van, akinek nem kellett ígérgetnie. Van, akinek nem nagyon hittük el. Jönnek sorban a nevek. MSZP, Fidesz, Jobbik, aztán bekúszik egy LMP is, mert az egyik durván radikális, a másik kettő meg nem szimpatikus (osszuk szét, ahogy sikerül), az MDF sehol sincs. Bokros is egyedül kávézik. "Annyira nem tartják méltónak az embereket, hogy megküzdjenek."

Azért nem mindenki túl magabiztos a behúzandó ikszeivel kapcsolatban. Persze akad olyan, aki állampolgári kötelességét sem fogja fel. Magasról tesz rá. Őt nem érdekli. A fent említett pártmegítélések miatt kizárásos alapon marad az LMP, mondjuk. Csak hát ezzel nem érvényesül az a manapság sokat hangoztatott - kétségkívül - igazság, hogy változásra van szükség. Mert változást csakis egy parlamenti többséggel bíró párt tud hozni, olyan semmiképp sem, amely még a küszöböt sem nyaldoshatja, minden valószínűség szerint.

Aztán ez persze magánügy, amiből a közt érintő kérdés válik nagyon hamar. Azért az ítéletidő talán túlzás. Mindenki arra szavaz, akire akar. De aztán meg ne bánja, mert megbánni nem jó semmit. Ezt a döntést kiváltképp nem.

A Szélkakason olvasható volt egy élménybeszámoló a 2009-es Pannónia Fesztiválról, amely neve eddig összeforrt Várpalotával és a Cseri-parkerdővel. Ez azonban megváltozni látszik, ugyanis a város nem bocsátja tovább a helyszínt a főszervező Mázló Imre rendelkezésére - ingyen.

De minden éremnek két oldala van: Mázló Imre nem hajlandó kifizetni a kért bérleti díjat. 1-1 mondhatnánk, de ki jár rosszabbul? Az ingyenreklámot elveszítő város, vagy a máris számos helyszínötlettel rendelkező főszervező? A dolog látszólag egyértelmű, de ez csak a felszín. "Túlzás nélkül állíthatom, hogy Magyarország kulturális térképére elhelyeztük Várpalotát, és rengeteg helyi kis-, közép-, és nagyvállalkozónak jelentettünk bevételt." Mázló nyilatkozata után teljességgel bizonyos, hogy kinek nagyobb érvágás a költözés.

Ám az önkormányzat már tett egy gesztust, amikor 20 milliós anyagi követeléséből engedett, de Mázló helyzete így sem egyszerű, az időközben kialakult kívánságlista mellett három hónap alatt plusz 4 millió forintot kellene előreteremtenie. Mondhatnánk, hogy egy tavaly 102 ezer embert vonzó rendezvénynek ez nem lehet gond, annyira nem nagy összeg ez. De ha pro, akkor kontra: egy Várpalota méretű város költségvetését hogy húzza ki a válságból 4 millió forint?

Sejthető, hogy itt nem csak a fent említett összegről van szó, hanem valami másról is: "...meg akarták határozni a fesztivál nyomvonalát, a korábban ingyenes parkolóban parkoló-díjat szedtek volna, és ki akartak költöztetni egy kirakodóvásárt. Természetesen ebbe nem mentem bele." Az irreális követelések közé tehát nemcsak a kért bérleti díj tartozik, hanem az önkormányzat további feltételei is. Aki járt a PAFE-n, tudja például, hogy nincs kialakított parkolásra alkalmas hely a környéken, tehát nonszensz lenne ezért pénzt kérni. Ugyanakkor az őrzött parkolás eddig is pénzbe került annak a szűk rétegnek, amely igénybe vette azt. A kirakodóvásárral kapcsolatban pedig érthető, hogy Mázló szeretné megőrizni a fesztivál arculatát. Amúgy sem ez a legnagyobb gond.

A rajongók teljes joggal aggódhatnak annak ellenére, hogy a fesztivál megrendezése nem került veszélybe. Az ugyanis már bizonyos, hogy Mázló eleget tesz az egyik helyszín-ajánlatnak, és elköltözteti a rendezvényt. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy hova. Egyelőre csak homályos körvonalak vannak, biztosat nem lehet tudni, csak azt, hogy két lehetséges megye került szóba: Fejér és Hajdú-Bihar. Ugye mondanom sem kell, hogy nem mindegy...

TOLDÁS: meg kell jegyezni, hogy egy kis matekkel bolhából kreált elefántnak tűnhet az ügy, hiszen a tavalyi 102 ezres látogatottsággal számolva a kért 4 millió fejenként 40 forintjába kerülne a látogatóknak pluszban. Kizárt dolog, hogy ne hozna ekkora áldozatot a fesztivál közönsége. Valószínűleg más van a háttérben...

A hírek szerint egyébként a fent említett két meghívás mellett két Veszprém megyei város vezetőségével is tárgyal Mázló. 2010. február 24.

Forrás:
Hard Rock Magazin

Előre dörzsölöm a tenyerem, választások lesznek. Jönnek a jobbnál-jobb ígéretek:, mint például a következő: Legálissá tenné a Fidesz az otthoni pálinkafőzést - közölte Orbán Viktor pártelnök vidéki kampánykörútján. A Fidesz adott mennyiséghatáron belül engedné a házi szeszfőzést saját használatra - eddig a hír.

Az ötletről megoszlanak a vélemények. Ez még önmagában nem egy érdekes dolog, hiszen egy politikai párthoz köthető kezdeményezésről van szó. Ergo vannak támogatói, vannak ellenzői, és ott vannak azok, akiket nem érdekel. Őket húzzuk is át, mert hozzászólni sem akarnak. A legelterjedtebb vélemény, hogy otthoni pálinkafőzés van, volt, és a törvényi keretektől függetlenül lesz is. Ezt aligha kell magyarázni. A laikus fórumozó persze eme egyszerű tényen túl írogat még sokfélét, melyekről csöpög a pártszimpátia. Ki ide húz, ki oda. Tartja magát a párttudat, erősen, és ezen úgy tűnik, a gátlásokat oldó alkohol sem segít.

De nézzük, hogy mit szól az ötlethez a másik oldal. A hírrel kapcsolatban Kökény Mihály, az Országgyűlés egészségügyi bizottságának szocialista elnöke elmondta: "úgy tűnik, a legnagyobb ellenzéki pártot az is hidegen hagyja, hogy a mértéktelen alkoholfo-gyasztáshoz több ezer családi tragédia köthető, illetve, hogy a »fiatal hölgyek körében újra terjed a hétvégi iszákosság. «"

Újra. Kétlem, hogy valaha is visszaszorult volna a dolog. Ellenkezőleg, inkább erősödött. A tendencia pedig tart. Ugyanakkor mind az úgynevezett "hölgyek", mind pedig a családi tragédiák megtörténnek pálinka nélkül is. A boltokban ezerféle olcsó, égetett lötty kapható, aminek semmi köze sincs a minőséghez.

Piros László, a Magyar Pálinka Lovagrend elnöke főleg a magyar pálinka minősége iránti aggodalmát fejezte ki. Szerinte beláthatatlan következményei lennének, ha a Fidesz beváltaná ígéretét kormányra kerülése esetén. Tény, hogy a dolog ellenőrzése kétségesnek tűnik, azonban az a pálinka, amit eddig megfőztek, ezután is meg lesz főzve. Az elnök szavai elsőre azt sugallják, hogy hirtelen majd minden gyümölcstermelő előáll a saját házi pálinkájával, amint az legális lesz. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem főzte meg már eddig is.

Az mindenképpen biztos, hogy családi tragédiák eddig is voltak, és lesznek ezután is. Lesznek akkor is, ha csak vizet lehet kapni legálisan. A "hölgyek" pedig isznak, de remélem, hogy ez nem okozott senkinek sem meglepetést a Parlamentben. Sőt, nem is csak isznak, vedelnek, és nemcsak hétvégén, hanem amikor tehetik, akár a hét minden napján. Talán megérdemelne egy külön bejegyzést is az a céltalan és önmagába körkörösen hétről-hétre visszatérő élet, ami egyre inkább jellemzi a mai fiatalságot. De ez inkább csak az okozat.

Forrás:
www.origo.hu
Napló

Megérett az idő egy blogbejegyzésre. Súlyos kijelentés. Nem olyan rég új köntösbe öltözött a Szélkakas. Közel egy évvel ezelőtt még a háztetőn zörgött, most meg a világhálón motyog, hátha hallja valaki. A közelgő születésnap... ejha, én csak most szembesültem vele. Pedig mintha 10 év telt volna el.

Tényleg. Ilyenkor szokták mondani emberek, hogy az előző évünk az olyan, de olyan és ilyen meg ilyen volt. Ilyen-olyan  dolgokból annyi meg ennyi volt. Abból a bizonyosból lehetett volna ennyivel több, de annyira mindegy. Az évet úgyis az határozza meg, hogy milyen nagy dolgok történtek. Elköltöztünk, volt egy karambol, megnyertük a bajnokságot. Jó és rossz oldal, 4-2, tehát az egy jó év volt. Még döntetlennél is felfelé kerekítünk, és megszépít a messzeség. Ilyesmi. Ha nem is volt jó, tűrhető igen, és csak jobb jöhet, de lesz ez még rosszabb is.

Felállítanám én is a mérleget, de hiába agyalok, a rossz dolgok oldalára nem tudok semmit se beprotezsálni. Amúgy gondolkodás nélkül is sejtettem, hogy ez lesz. Közel egy éve hatalmas dolog történt, ami azóta is beragyog mindent. Még a rossz dolgokat is. Amúgy meg fontos: a kis dolgokban van a lényeg, azok tartják össze a nagyokat. Olyan kis apróságok, amiknek a jelentősége mellett majdnem elszaladunk, de amikor visszanézünk, mintha 10 év telt volna el. De hogyan? Egy nagy dolog volt csak... de rengeteg kicsit eredményezett. Amik természetesen hatalmasak. Világos?

Itt van ez a kép. Hogy kerül a képbe? Apróság. Minél több ilyet állítok egymás mellé, annál biztosabb, hogy az előző volt életem legjobb éve. És ennél csak még jobb jöhet.

IMDb: 7.1/10

A fiúk visszatérnek. Saját fordításban. De honnan? Hova? Könnyen elképzelhető, hogy nem holmi fizikális értelemben mennek el, aztán jönnek vissza, hanem inkább el se mennek, és mégis... Történik velük valami, ami útnak indítja őket.

Elmondható: a nő halála az. A film nem erről szól, hanem a következményeiről. Arról, ahogy a boldog és jól összerakott élet megindul a lejtőn lefelé. Ehhez persze látnunk kell azt az életet előtte, olyan formájában, amilyenben mindig is lennie kellene, de a sors nem válogat. A legváratlanabb helyzetben csap le.

Hogy aztán ott maradjon a képernyőn egy apa, akinek fogalma sincs, mit csináljon, mert eddig semmit sem kellett csinálnia. Sokat nem teketóriázhat, hiszen vele együtt ott marad kisfia is, akinek csak látszólag könnyű az anya elvesztése.

A néző annyit lát, hogy meghalt valaki, és máris eltűnt legalább két személy: egy anya és egy feleség, az oly sokoldalú nő, aki mindent kézben tartott. Tudta, hogy mikor milyen szabályokra van szükség. De vele együtt a szabályok is eltűnnek. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Joe Warr (Clive Owen) talán tudat alatt próbálja megnyerni magának Artie-t (Nicholas McAnulty), és nagyfokú szabadságot vezet be. Nincs szigor, nincsenek kötöttségek, egy idilli léthelyzet a cél.

Nem hibáztathatjuk, a történetből megtudjuk, hogy egyszer már elszúrta, ezúttal jól akarja csinálni. A rendszer azonban gyenge lábakon áll, inog. Becsapós, de áll. "Amint azt hisszük, rendbe szedtük a dolgainkat, akkor kezd minden darabjaira hullani." A lejtő begyorsul, és tényleg széthullik minden, ami csak tud. De legalább van honnan visszatérni.

A film Simon Carr azonos című memoárja alapján készült. Szívbemarkoló útkeresés a szeretett nő halála után, melynek a legnagyobb érdeme az, hogy a végére nem került hollywoodi lezárás, és menetközben is tartózkodott a bejáratott kliséktől.

IMDb: 7.9/10

A nagy film valahol ott kezdődik, ahol a középszerű filmek végződnek. A The Blind Side bevezetése lehetne egy másik film happy endje is, de nem az. A történet ott veszi kezdetét, ahol a "With Men This Is Possible, With God All Things Are Possible" felirata kaput nyit a jövőre.

Persze ekkor már tudjuk, hogy tartunk valahova, egy nem túl kellemes helyre, ahol az ember kellemetlenül érzi magát. Aztán ezt egy csapásra elfelejtjük a főszereplőt nézve. Michael Oher (Quinton Aaron) minden mozdulatából az elhagyatottság árad, és az a meg nem értettség, ami a "Fehér falakból" oly könyörtelenül ömlik. Ha ennyire peremre szorított valaki, akkor az elbújás lehet(ne) az egyetlen lehetősége, de azonnal kitűnik, hogy Michael Oher méreteinél fogva még csak nem is gondolhat erre. Mindenki észreveszi, de senki sem foglalkozik vele.

Egészen addig, amíg Leigh Anne Tuohy (Sandra Bullock) meg nem jelenik a színen. A legelső pillanatban érezhető, hogy nem úgy néz Michaelre, mint mások. Az első rövid párbeszédüktől kezdve pedig erőteljesen elkezd folyni előttünk egy tündérmese, amit tudat alatt máris a hollywoodi álomgyárnak tulajdoníthatunk. A sokunk által hiába várt esély, a reménytelenségből támadó remény és az önzetlenül befogadó, védelmező család mind-mind csodás elemeknek tűnnek. A két főszereplő zseniális alakítása és a mellékszereplők hozzárakott sajátja magával ragadó egyveleget alkot. Az egész annyira természetesen működik, hogy kezdjük elhinni, pedig ilyen nem szokott történni, talán csak a könyvekben.

A film elején felbukkanó "Based on the book - The blind side: Evolution of a game by Michael Lewis" kiírás nem egyértelműsíti teljesen, de a végére minden kétségünk elszáll, ez bizony igaz történet alapján készült alkotás. Akad azért a nézők között negatív értékelés is, mint a következő: "Ez egy sablonos cukormáz történet, nem több. Ennyi erővel millió más szegény sorsú embert fel lehetne karolni, és filmet csinálni róla..." A vége főcím közben sokféle érzés kering az emberben, de egyiknek sincs köze a sablonoshoz. A megjegyzés második felével viszont egyet lehet érteni, mert kellenek az ilyen történetek. A The Blind Side kiemelkedő alkotás, amely kétszer történik meg. Egyszer Michael Oherrel és egyszer a filmet megnézővel.