Az a szomorú tapasztalat, hogy a világ lassan saját magából ábrándul ki félelmetes sebességgel. És persze az alagút végén akad még némi fény, de sajnos már az is csak papíron. Talán csak azért, hogy a kőbe vésett értékek mellett ne kelljen a tradicionális közhelyeket is az ételmaradékok közé a kukába vágni.
Az idő pénz. Ez a sokat hallatott közhely különösképpen jól működik a Lopott idő című filmben. A történet szerint ugyanis valahol a jövőben majd az idő lesz a fizetőeszköz, és bizony időt nyerni nem egyszerű. Egy nagyon erőteljesen bereklámozott új film esetében az embernek vannak elvárásai.
A Social Times írta néhány nappal ezelőtt: "Hazánk nagy Facebook oldalainak most el kell dönteniük, hogy versenybe szállnak-e a rajongószám növeléséért, vagy átadják az első helyet az indián rezervátumoknak." Nem tetszik a jövőkép. Mert magyarra fordítva ez durván hangzik. Jöjjön a gagyi? És nem csak ez a baj: tök hülyének néznek minket.
SZB. A számlálóbiztos. Egy külön állatfaj. Megjártam ezt az utat én is. Nem igazán kétféle értelemben, de az tény, hogy voltak emlékezetes pillanatok. Meg nem bántam, ezt nem lehet. Egekig magasztalni is felesleges: egyszerűen jó volt. Lezajlott a 2011-es népszámlálás Magyarországon, és én is ott voltam a színfalak mögött. Most egy kicsit fellebbentem a függönyt.
A 2011-es népszámlálás logóján csupa boldog ember ugrál örömében, hogy információt szolgáltathat egy olyan felméréshez, amely az elkövetkezendő 10 év gazdasági és pénzügyi terveinek alapja lesz. A kép azonban arról is mesél, hogy mennyire sokszínű ez az ország, ahol eközben mindig akad valami, ami miatt nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen a dolgok.
Előfordul, hogy egy állampolgár firtatja a népszámlálás szükségszerűségét, esetleg a hatékonyságát, módszerét. Hogy minek? Hogy miért kell? Hogy miért így? Hogy miért ezek a kérdések? Az azonban már csak elvétve fordul elő, hogy az állampolgár megtagadja az együttműködést, és a büntetőeljárás említése sem szorítja sarokba, kiáll a semmi mellett.
A magyar EU-elnökségre készült World of Potentials c. imázsfilm "kistestvére".
Terveztem egy úti napló szerű élménytár létrehozását, amelybe aztán a történéseket lejegyezhettem volna úgy, ahogy azok történtek, a megfelelő sorrendben, a megfelelő frissességgel. Aztán ebből nem lett semmi. Volt időm gondolkodni a terven, s végül a döntő érv a megfelelő egyszerűséggel söpörte le a sakktáblát: ami megmarad, azt érdemes igazán leírni. Egy átfogó benyomást, amit az elmúlt egy hónap hagyott bennem.
Tehát 2011. Németország. Lichtenau. Egy kisváros. És egy közel sem olyan közeli kis tanya. És persze nagy kukoricaföldek.
Pokorni Zoltán szerint a hosszú nyári szünet sok szülőnek jelent gondot, ezért pedzegeti a nyári szünet lerövidítését. Még végig sem olvastam a hírt, amikor számtalan dolog futott át az agyamon. Például az is, hogy ezt honnan veszi? Egyetlen felmérés vagy tanulmány sincs csatolva, ami alátámasztaná ezt az elsőre sem túl zseniális agyszüleményt.
Mi még tükörbe tudunk nézni. Mindig felállunk a porból, és bár fogcsikorgatva, de kihúzzuk magunkat. Jó azt tudni, hogy mindig van kiút. Sokszor még ennyi se kell. És amikor tényleg menthetetlen tűnik a helyzet, akkor is, mindig, felcsillan a remény. Kissé elkeserítő azonban, hogy bizonyos körökben mindez sokkal természetesebb, könnyedebb módon működik.
Stohl András ittasan és kábítószer hatása alatt okozott közlekedési balesetet. Neki már nem ez volt az első. Ráadásul a helyszínről egy másik autóval hazahajtott, onnan kellett előállítani. De a rendőrség szerint nem történt segítségnyújtás elmulasztása. A történet a végletekig egyszerűnek tűnik, szinte ordít azért, hogy a 3 könnyű és 1 súlyos sérülést okozó színészt, közszereplőt bevágják egy nagyon szűk és nagyon sötét cellába. Persze ez nem így megy.
Amikor először kezembe vettem a National Geopraphic aktuális számát, a Marx téri felüljáró jutott eszembe. A svájciak emberfeletti teljesítménnyel 2000 méter mélységben fúrtak egy alagutat a Svájc és Olaszország között a határ két oldaláról indulva, és láss csodát: összeértek. S bár a felüljáró legendájának az urbanlegends utánajárt, s részben cáfolta is, azért mégiscsak elgondolkodtató a különbség.
Mert itthon azért csak vissza kellett bontani azt a felüljárót, míg a svájciak időt és pénzt nem sajnálva kifúrtak 150 kilométernyi alagutat. Nem véletlen hát, hogy olyan borongós gondolatok jutottak eszembe, hogy nekünk miért nem megy a fejlődés útja. Na persze, önmagában felelőtlen egy egész népet hibáztatni.
Nemrégiben belebotlottam egy műelemzésbe, amely nem túl fennkölt módon Fluor Mizu című überkirálymegagiga slágerét tűzte műsorra. Megpróbálta - a maga sajátos és szegényes eszköztárával - kielemezni, hogy mi járhatott a nagykirály - és egyébként a neve alapján valószínűleg amerikai származású - Tom Fluor fejében, amikor papírra vetette szerzeményét.
Napjainkban a hollywoodi stúdiók szinte naponta ontják ki magukból a filmeket. Iparággá nőtte ki magát ez a szakma, ahol az átlag ember számára elképzelhetetlen dollár milliók vándorolnak a készítők zsebébe. Ahány film, annyi történet. Régen talán még igaz volt ez a kijelentés, de manapság már sok a hasonló sztori, a kaptafafilm. Szerencsére azért lehet még találni olyan filmeket, amikre az ember azt mondja, hogy "Sok film alapja volt már az örök barátság, de ez a film valahogy más!" Kritikámban a Hacsi, a leghűségesebb barát című filmet mutatom be, mint egy olyan művet, ahol maga a sztori igen egyszerű, DE az érzelmi vonal nagyon erős.
Végre a mozikba került a Másnaposok 2, amelyet szerintem sokan vártak már a fergeteges első rész után. Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező, Todd Phillips, hiszen egy nagyon jó film folytatását alkotta meg, ami nem könnyű feladat.
Előző írásomban ejtettem pár szót a Fast & Furious 2009-es negyedik epizódjáról. Idén került a mozikba a Fast Five (Ötödik sebesség) című rész, amely véleményem szerint méltó folytatása a sorozatnak.
Aki kedveli az autós filmeket, annak alapműnek számítanak a Fast and Furious filmek. Az első rész, The Fast and the Furious (Halálos Iramban) sokak szívébe lopta bele magát a menő kocsikkal, az utcai versenyekkel és az elmaradhatatlan bajtársiassággal. Azóta megjelent jópár rész a sorozatból. Idén láthatjuk a mozikban a Fast Five-ot az 5-dik epizódot. De előtte essék pár szó a negyedig részről.
A vajmi kevés zenei műveltségem mellett is arra vállalkozom, hogy bizonyos témákban állást foglaljak. Van egyfajta általános ellenszenv a Magyarországon zajló tehetségkutatókkal szemben. És igazából Udi Twitter bejegyzésére kaptam fel a fejemet: "Eurovíziós dalfesztivál! Remélem ti is ezt nézitek, és nem a Csillag születiket. Pop és pop között is van különbség."
Először is, régóta érlelődik bennem, hogy a tehetségkutatókat magasztaljam. Alekosz például úgy keresi a feleségét, hogy jó barátja, a bunkóparaszt Olivér, aki mindig rág valamit élő adásban is teli pofával, bele a kamerába, összeszedett neki nőt, 100-as IQ-val. Sajnos ezen az intelligencián 16 "nőnek" kell megosztoznia, ami kicsit rontja az összképet. Alekosz emellett folyamatosan vedel, és megdugná még a fekete lyukat is. Ez egy műsor. Egy példa a műsorkészítés mai kultúrájára. Ezt a szót egyébként említeni is sértő ebben a kontextusban, de kell a kontraszt.
Az embernek egy ideig nincs ideje írni, és Alekosz máris feleséget keres. Csak egy kis figyelemzavar, és ott tartunk, hogy kár az energiáért. Valahogy ez már nem lesz jobb, belefásul mindenki. Mert amikor a Daniról azt mondtuk, hogy a legalja, nem gondoltuk volna ezt.
A magyar ember nem ismer lehetetlent, ezért megmutatja, hogy van lejjebb is. Mint amikor Tarzan erős. Semmi sem állíthatja meg.
De egyébként is, egy írópályázat kapcsán mondták - s bár számomra közhely, de elfogadom, mert én sem gondolom másként -, hogy a tollat ne tegye le az se, aki nem nyert. Nyertünk mindannyian a részvétellel. Látható volt, hogy vannak emberek, akik írnak, és vannak, akik tudnak is írni. Nincs mese.
A kontraszt viszont szívszaggatóan nagy, a 40-50 ember az egyik oldalon underground pozícióba sodródva Alekosz és társaival szemben, akiket egy fél ország követ nap mint nap. Én meg a barátaimat sem tudom rávenni, hogy csatlakozzanak a könyvem rajongói oldalához. Persze a villalakókat millióan lájkolják. És így tovább, dübörög az út a pokolba.
Akkor jó a történet, ha van benne csavar. Nos, ebben nem lesz. Marad így, ahogy van. Egy gyors menet a virtuális kínpadon. Fontos: az mindig úgy lesz, hogy az a kis maroknyi ember szeretni fogja. Csak majd egyre szűkmarkúbb lesz a történelem, és végül még gyomorforgatóbb érzés lesz egy eltorzított, értéktelen hétköznapban életben maradni. Viszont annál hősiesebb. Amíg az utolsó írót is fel nem falják a kannibálok.
Belekezdtem egy olyan projektbe, amilyet már egyszer csináltam. Legalább egyszer.
Akkor fogtam magam, és egy indító jelenetből írtam egy könyvet, és ezúttal is ez fog történni.
A figura tulajdonképpen már régen megszületett, ám most már belekerült a szituációba is, ami egyelőre kétséges. Kétséges, hogy mi fog történni. Ezt - szó szerint - senki sem tudja.
A történet kezdete már olvasható, és a korábbi hasonló projektjeimmel ellentétben nem egy előre meghatározott időritmusban fog folytatódni. Akkor írok, amikor időm van. Ha egy nap többször, akkor úgy. Ha ihletem van, akkor azért. Ha egyik sincs, akkor meg nem. A jobb oldali sávban található ikon visz majd el a történet e világi színhelyére minden érdeklődőt, és azon belül - egyelőre - dátum alapján lehet keresni a legfrissebb folytatásokat. A projekt ma indul: 2011. május 03.
A történet a következő linken is elérhető: Giró.
A frissítések Twitteren követhetők: kovaxtom.
- Vélemény?
Giró, : Sokkal realisztikusabban sikerült modelleznem az alkotói folyamatomat a "Giró" által,... »
Népszámlálási bizonyítvány, : A bölcsibe és oviba járó apuka tetszett :). De remélem... »
A lírai én vallomása Fluor Mizu c. szerzeményében, : Meghallgattam Fluorid régi számát, épp az meg a youtubon, amíg... »
- Olvasnivaló
- Szerkesztés
